Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 10.
2007. szeptember 13., csütörtök, 13:41 | Utolsó módosítás: 2007. szeptember 14., péntek, 12:14
Vissza
1. Oldal
Pár napig Ekhard úrról teljesen elfeledkeztem. Folyton a Horak urat lestem, csakhogy az meg nem mutatkozott. Folytattam hát rég bevált játszadozásunkat, Franz "megugrott", kamatyolt, minden. Sok jelentősége nem volt, csak még mindig ez volt az egyetlen kérdéses dolog, ami adódhatott. Próbáltam kilesni megint egyszer a szüleimet, de egy darabig ott se volt semmi. Végre aztán egy éjszaka láttam, apám nekilát, hangokat is hallhattam hamarosan. Apám volt alul. Azt nyögte kisvártatva: "Jön..." Anyám suttogva felelte: "Tartsd vissza... várjál még, mindjárt én is..." De apám nem bírta visszatartani, elsült neki. És kibújt anyámból, elterült mellette az ágyon. "Na, köszönöm", mondta anyám, "nekem most akkor ebben mi volt az öröm?" Ám egy kis szünet után azt suttogta: "Még egy numera... nem menne?" "Talán" - mormolta álmosan apám. "Majd később." "Majd később" - mondta dühösen és gúnyosan anyám.
"Később... amikor úgy horkolsz már, hogy aludni se lehet tőled... és az ágyúszó se ébreszt föl!" "De ha egyszer most nem megy..." "Nekem meg egyetlenegyszer se volt meg. Semmi." Így anyám. Apám ismét csak a rideg tényállást közölhette: "Ha egyszer nem megy másodszor, hát nem megy. Majd hajnalban, jó?" Anyám hallgatott. Akkor újra kezdte: "Mondd, neked mindig ilyen lötyedék a farkad?" Nyilván hiába tapogatta. "Az előbb nem volt az. De most kimerült." "Na, próbáljuk meg", mondta anyám. Olyan anyásan, tényleg. És felült az ágyban, nekilátott. Pontosan tudtam, mit csinál, bár arról nem voltam meggyőződve, hogy a száját is beveti-e. Eredmény semmi. "Látod, ha mondom", diadalmaskodott apám. "A fene enné meg", mérgelődött anyám. "Hát ilyenkor tényleg semmit se lehet csinálni?" "Semmit. Nincs segítség.
Pihenni kell... majd aztán újra megy." Anyám bosszúsan morgott valamit, de tudhattam, folytatja a kézi munkát. Ám hiába. S a végén azt mondta: "Már nekem fájdul bele a kezem..." És akkor jött, amire vártam. "Na, figyelj, majd így próbálom" - mondta anyám, és következett, hogy cupp-cupp. Szopta apám szerszámát. S ez ment egy darabig. "A rohadt mindenit, így se megy" - hagyott fel a dologgal anyám. "Jesszus, hogy valaki egy ilyen férjet fog ki magának", mondta gonoszul. "Kétszer-háromszor meglökdös, utána belém sül, és azt se mondja, fapapucs, lefordul rólam, szarik rá, én is elélveztem-e." Apám konokul hallgatott. Hát anyám folytatta: "Jó, de most mondd meg, mit csináljak, mondd meg... tisztára felizgattál. Meg ahogy a farkad dörzsöltem, a számba is vettem... és akkor semmi. Ebbe meg kell őrülni. Te mit csinálnál? Ha én nem hagynám, hogy belém lőjél? He?
Keresnél egy másik nőt, egy akármilyen kis kurvát. Ezek vagytok ti, férfiak. Nektek mindent szabad. Futnál a kis kurvádhoz. És ha most én mondom azt, hogy keresek magamnak valakit, aki rendesen megdug? Úgy, hogy nekem is jó legyen?" "Menj, aztán keress." "Na, tényleg?", Anyám sziszegve vágta oda: "Ezt megjegyzem magamnak. És keresek is valakit. Azt hiszed, senki sincs, aki engem megbaszna? Tévedsz, te szarházi." Apám erre semmit se mondott, de hallottam, felül az ágyban, és nem volt vitás, anyámra veti magát, dolgozni kezd a lába közt. A kezével. Muvészi ujjakkal, nyilván, mert anyám úgy kezdett nyögni és aprókat sikoltozni, mintha fizetnék érte, és mindenféle vadakat mondott apámnak, persze, gyönyörében már, és a vége az lett: "Most... most... abba ne hagyd... most megleszek... most... megvagyok... jaj, de jó, te, apukám... de jó..." Majd kis szünet után: "Ez kellett." "Na" - mondta apám, végigzuhanva megint az ágyon. És öt perc múlva mindketten horkoltak.
Csak én hevertem ott ébren, felizgulva, és nem tudtam, kit kívánnék a legjobban - csak azt, hogy mit! -, megfordult a fejemben a Franz, a Ferdl, a Robert, az Ekhard úr, a Horak úr, csak az volt a baj, hogy bennem épp nem fordulhatott meg egyikük sem. Jaj, mit nem adtam volna még azért a katonáért is, a bokorbéli fiúért is! Itt jegyzem meg, hogy a házban is, az utcában is, ahol laktunk, rég feltűntem a legtöbb fiúnak. "A belémvalóknak", így neveztem őket. Megint csak a kéjsóvár, "ígéretes" tekintetemnek tulajdonítottam ezt a dolgot. Nyilván mind úgy gondolták, egyet kell csak inteniük, csettinteniük, aztán már rakom is szét a lábam. S nem volt-e igazuk?
Ezek a fiúk egyébként ugyanolyan romlottak voltak, mint a fivérem meg én, valamennyien szemrebbenés nélkül kamatyolták a húgukat, nővérüket, kefélték a barátnőiket, röviden: élték világukat. Ha csak találkoztam ilyen fiúkkal a folyosón, a lépcsőházban, este kint az utcán, egyből nyúlkáltak a lábam közé, aztán rajtam múlt, hogy aki nem kell, elutasítsam, akivel hajlandó volnék, sliccen kapjam. Ebben az idoben az iskolámbeli lányokkal viszont alig-alig érintkeztem. Hallgatag voltam, majd bolond lettem volna bármiről is beszámolni nekik. Ha mégis akadt érdemlegesebb beszélgetés, vagy társnőm számolt be róla, hogy bizony, ő már tud kamatyolni, vagy értetlenül, hitetlenkedve nézett rám, mert hogy elkottyantottam, meg szoktak dugni. Többször is előfordult, hogy egy-egy ilyen "sliccen kapott" fiú kezdett járni utánam, zaklatott, nem hagyott békén.
Jó, akkor még az volt az egyszerűbb, ha levittem a pincegádorba, ott elintéztük gyorsan a dolgot, többnyire első elfolyásig. Hét-nyolc ilyen kapcsolatom volt, ha jól emlékszem. De két fiúra igen élénken gondolok viszsza ma is, és egyikük története a késobbiekben összefüggött az Ekhard úrral. Ez a bizonyos Alois nevű kölyök a háziurunk fia volt, jóképű, szép szőke, hullámos hajú, drága, barna bársonyzekében, rövidnadrágban járt, holott már tizenkét éves is megvolt. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, mert valahányszor megláttam, remegett a térdem. Büszkének, rendesnek látszott, mondom, finom fiúnak, és mindig elröstelltem magam, ha felbukkant bárhol, ennek ellenére le nem vettem volna róla a tekintetem.
Kurta pillantással viszonozta érdeklődésemet, ám utána mindig gogösen elfordult. Szóba elegyedni vele nem volt mód, kísérgette ugyanis mindenhová egy undok, kövér kis szobalány - öregecske, jelentéktelen teremtés. Ám egy alkalommal a pince bejáratánál botlottam belé, méghozzá mikor épp azért flangáltam ott, mert össze akartam volna szedni magamnak valakit, felcsípni akárkit, csak dugni lehessen. Ahogy ez a finom fiú ott feltűnt, ismét kocsonya lett a lábam, hát még a lábam köze. Remegtem a vágytól. Csodálva néztem elegáns öltözékét, hullámos haját, büszke tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat, megkérdeztem tőle: "Jártál már lent a pincében?" "Nem én", felelte Alois, "de menjünk le, ha akarod." Ez nem lehet igaz! Mentünk, mindenesetre.
"Nem fog meglátni minket valaki?", kérdezte lent halkan. "Á", feleltem. "Biztos?"Összesen ennyit beszélgettünk. Megérinteni Aloist mégsem mertem volna, indultunk hát tovább, a sötét folyosón megálltunk egymással szemközt. Érezhetően szorongtunk mindketten, Alois akkor megcirógatta az arcom, amitől kicsit felbátorodtam, viszonoztam az érintést. Erre megsimogatta a mellemet is, végül egyre mélyebbre és mélyebbre kalandozott a keze, így jutott el a lábam közé. A falnak dőlve, zihálva álltam. "Akarod", kérdezte, hogy mindenféle tapizással végzett. "Persze" - mondtam.
És életemben először tettem hozzá félénken én magam: "De ha mégis jön valaki?" Erre nem válaszolt, fölgyűrte a szoknyámat, beállt a két lábam közé. Hamarosan érezhettem farka kemény hegyét, ahogy a lukam körül keresgél. Annyira felizgultam ettől, hogy egyből elélveztem, nem kellett hozzá makkjának egyetlen parányi érintésétől több. De nem csitult a vágyam, sőt egyre mohóbb lettem - és az adott helyen mind lucskosabb. Alois végig komoly maradt és nyugodt. Fél kézzel a seggemet fogta, a másik kezével a falnak nyomott, de úgy, hogy csupán a hátammal támaszkodtam, vagy nem is tudom, mi volt, hogy volt, mert a következő pillanatban csaknem felsikoltottam a kéjtől. Ugyanis egyetlen ügyes, tökéletesen sikerült döféssel tövig belém verte a farkát az Alois.
Vissza